A regény japán kulisszái mögött: utcák, városrészek, kávézók, szentélyek, jazz, kalligráfia, cseresznye, szaké - meg úgy általában Tokió és Japán.

Ebiszu

2017/10/17. - írta: Kenshin

Hol laknék, ha Tokióban élnék? Ebiszuban. Miért? Mert a város legjobb negyede. Pont. Ilyen egyszerű.

Na jó, nem ilyen egyszerű. Pontosabban az, de szubjektív, úgyhogy meg kell magyaráznom.

Nem is tudom. Talán… talán arról van szó, hogy ez az a városrésze Tokiónak, amely egyszerre központi és mégsem az, egyszerre pezsgő és csendes, egyszerre hivalkodó és visszafogott, egyszerre mindaz, amiről Tokió szól. Igen, kettősségek jellemzik, kontrasztos A-tól Z-ig, ahogy az egész város, az egész ország is.

Emlékszem, egy modern jazz koncertre tartottam, amikor először jártam Ebiszuban. Kiszálltam a metróból az azonos nevű állomáson, előbújtam a föld alól, körbenéztem, és azonnal elfogott valami ismerős érzés. Mintha már jártam volna ott, egyáltalán nem tűnt idegennek, és a magaménak éreztem az épületeket, a fényeket, magát a levegőt is. Egy helyben álldogáltam egy darabig és nézelődtem, majd elindultam a koncerthelyszín felé.

Lassan sétáltam egy tágas sugárút járdáján, és hol az épületeket, hol a kirakatokat, hol az embereket figyeltem. Mindhárom izgalmas volt.

Az épületek mintha egy modern építészeti magazin lapjairól másztak volna elő, és látszólag rendszer nélkül sorakoztak fel egymás mellett, akár egy szépségverseny indulói, és büszkén pózoltak a járókelőkből álló zsűri előtt. Ilyen épületekben persze vétek lenne csak lakásokat vagy irodákat fenntartani, vagy nem is vétek, hanem inkább önzőség, így alsó szintjükön érdekesebbnél érdekesebb boltok, éttermek, bárok kaptak helyet. Nehéz egyetlen jelzővel illetni mindet. Volt itt hipster, vintage, retro, arthouse, deluxe, hip-hop, és még folytathatnám, ha eszembe jutna a többi hasonló elnevezés. Igyekeztem bemenni, ahová csak tudtam, és úgy éreztem, hogy ennek az egyetlen utcának a felhozatala is változatosabb mindannál, amit itthon tapasztalunk, no meg úgy, hogy minden vagyonom otthagyhatnám ezekben az üzletekben, ha lenne mit otthagynom.

pc130040_x.jpg

De szerencsére nem volt, úgyhogy a ruhák, a motorok, a bútorok mellett az emberekre is jutott egy kis figyelem. Mondanom sem kell, az emberek legalább annyira lenyűgöztek, mint a közeg, amelyben fel-alá járkáltak, jobbra-balra mászkáltak, ideo-oda siettek. Őket viszont le tudom írni egyetlen közös jelzővel: vagányság. Jó, ez nem is jelző ilyen formában, hanem főnév (ugye jól mondom?), de nem a forma a lényeg, hanem a tartalom. Vagánynak láttam az utca emberét, vagánynak láttam a boltokban dolgozó személyzetet, vagánynak láttam az üzletek vásárlóit, a bárok vendégeit, a kávézók kávéfüggőit.

pc130080_x.jpg

Ebiszu tehát azonnal megfogott, és ahogy haladtam a koncert irányába, szép lassan a bőröm alá kúszott. Aztán a koncert alatt, talán a pörgős jazz hatására, talán a hasonlóan vagány zenekar energiájának hatására (ők a Fox capture plan – róluk majd egy másik alkalommal, egy másik bejegyzésben), Ebiszu elkezdett bugyborékolni ott a bőröm alatt, elkezdett mászni és motoszkálni, majd kiült a vállamra, és a fülembe sugdosott, hogy nézzem meg, hogy fedezzem fel, hogy járjam be. Nem tudom, hogy a kisördög, vagy a kisangyal szerepét játszotta-e, talán mindkettőét, mindenesetre engem behálózott: a koncert után, immáron mindenféle sietség nélkül vágtam neki az utcáknak, méghozzá nem csak a forgalmas sugárutaknak, hanem a belső, kacskaringós kicsiknek is. Részben lepett meg, amit találtam.

Ami nem lepett meg, az az éttermek és étkezdék sokasága volt. Míg én a koncerten voltam, a dolgozó nép nagy része úgy döntött, elég volt aznapra a munkából, és kirajzottak enni és barátkozni. A japánok számára amúgy is rettentően fontos az étel, különösen az étel minősége, de Ebiszu kimagaslik a felhozatalban, mind minőségben, mind választékban. Szinte lehetetlen hibázni, bárhol érdemes enni, csupán a pénztárca vastagsága szólhat közbe gonosz módon.

Ami viszont meglepett, az a nyüzsgő utcák közvetlen szomszédságában pihenő csendes, visszafogott utcák magába szippantó, lelket simogató hangulata. Elég befordulni egy sarkon, és mintha egy teljesen más világ tárulna elénk. Pár lépés után pedig nem csak tárulkoznak, és suttogó hangon hívogatnak az utcák, hanem teljesen magukba olvasztanak, a részüké válunk. Többnyire lakóházak ezek, pár emeletesek, egyszerűek, a járdákat barátságos fák szegélyezik, ágaik közt pedig nyugalmat árasztó szellő járőrözik.

pc130081_x.jpg

Ennek a visszafogott csendnek a része a városrész kellős közepén öreg bölcsként trónoló sintó szentély is. Először csak egy szürke, kőből (vagy betonból) emelt torii mutatkozik, és szavak nélkül is közli, hogy szívesen fogad, hogy legyünk a vendégei. Én hallgatni szoktam az ilyen szavakra – áthaladtam a kapun, bementem a szentély területére, és ismét egy új világban találtam magam, ami messzinek tűnt a kezdeti vagányságtól, messzinek a pörgős éttermektől, messzinek a családias utcáktól, valahogy mégis kapcsolódott hozzájuk, vagy talán összefogta mindegyiket. Talán ő ott a helyi öreg, a városrész szellemének otthont adó ház. Érezni a levegőben egy másik, egy mágikus dimenzió energiáját.

Szerelem volt első látásra, és utána gyakran randiztunk Ebiszu és én. Igyekeztem minden utcáját bejárni, más napszakban is. Nappal megint csak más arcát mutatta.

Találtam izgalmas, különleges boltokat, olyan ruhákkal, olyan lakberendezési tárgyakkal, olyan könyvekkel, amilyeneket máshol soha nem láttam. Kedvencem: a kodzsimai (Okajama prefektúra) vintage denim márka, a KAPITAL.

kapital_small.jpg

Találtam hamburgert wagyu marhából, igen, abból a wagyuból, és igen, simogatják is a tehenet, hogy még finomabb legyen a húsa. Sőt, magát a hamburger pogácsát is finoman masszírozzák, az eredmény pedig a legjobb hamburger evör. Nem csak én mondom, hanem Ádám barátom is – a hazafelé tartó repülőjáratát kockáztatta csak azért, hogy még egyszer együnk a Blacows étteremben.

blacows-12-1024x678.jpg

Találtam fagyizót, ahol csak különleges, japán ízekből készítenek fagyit. Matcha (zöld tea), anko (édes vörös bab), kinako (szójaliszt), és egyéb különlegességek. Elsőre kicsit furák az ízek, de érdemes próbálkozni. Japanese Ice Ouca a nevük.

ouca.png

És találtam régi, elhagyatott épületeket, színes falfestményeket, modern építészeti remekműveket, csokiboltokat, japán étkezdéket, pékségeket (utóbbi három kategória sűrítve megtalálható a Jamanote vasútvonal Ebiszu állomása fölé épített bevásárlóközpontban), és persze kézműves kávézókat. A kávézók mind jók, a kávé mindenhol isteni, de egy kiemelkedik közülük: a hely, ahol korai írásaim nagy része született vagy cseperedett, a hely, ahol a Tokiói lilaság regény Hirója pörköli a kávét szeretett régi berendezésén, a hely, ahol a kávé illata bakelit lemezről szóló jazzel keveredik. Az Asylum Roasters azonban egy másik bejegyzés témája lesz.

Ebiszu tehát röviden ennyi, igazságtalan is vele szemben, hogy csak ennyi, igazságot csak úgy lehet tenni, ha egyszer mind meglátogatjátok. Addig is, remélem, segít elképzelnetek és elhelyeznetek Akikót, a Tokiói lilaság regény főszereplőjét, miközben a történetét olvassátok. Ő is Ebiszu szerelmese, Ebiszu az otthona.

komment
süti beállítások módosítása