A regény japán kulisszái mögött: utcák, városrészek, kávézók, szentélyek, jazz, kalligráfia, cseresznye, szaké - meg úgy általában Tokió és Japán.

Asylum Roasters

2017/10/22. - írta: Kenshin

Bár nem szeretek általánosítani, de viszonylag nagy meggyőződéssel merem állítani, hogy mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek szokott lenni legalább egy olyan helye egy nagyvárosban, vagy akármilyen városban, ahol úgy tud elvonulni és megpihenni, hogy közben továbbra is emberek között marad. Nem tudom megmondani, mi tesz számunkra egy helyet ilyenné, valószínűleg több dologról van szó, és valószínűleg emberről emberre különböznek. Valahogy úgy tudom leginkább leírni és elképzelni, hogy az energiájuk, beleértve a bennük megforduló többi ember energiáját is, egyszerre kapcsolódni is tud a miénkhez, kiegészítve azt, de hozzá is simul, esetleg átöleli, egyfajta puha lepelként. Egy otthon a rengetegben.

Tokióban én több ilyen otthont is találtam, ahol írni tudtam, elmélkedni, kedves emberekkel beszélgetni, néha testben is és lélekben teljesen elvonulni. Az egyikben ezek közül mindezt egy csésze isteni kávé társaságában tehettem: az Asylum Roastersben.

ar_4.jpg

Ezt a cikket már egyszer publikáltam egy másik fórumon, de most itt is közzé teszem, mert a Tokiói lilaság könyv egyik fontos helyszíne a Smiling Roasters kávézó. A névhasonlóság nem véletlen – a regénybeli kávézó szinte egy az egyben olyan, amilyennek én az eredetit Tokióban megéltem. Valószínűleg nem véletlen, és talán arról is lehet szó, hogy a regény írása közben visszamehettem azokra a helyekre, amelyek oly sokat adtak, amíg Japánban laktam. Jó volt visszamenni…

Emlékszem, egy esős hétköznap délután volt, én mégis beleindultam a városba sétálni és új dolgokat felfedezni. Először jártam úgy Ebiszu városrészben, hogy nem rohantam sehova, nem igyekeztem célirányosan egy előre kiszemelt helyre, hanem csak barangoltam, és meg akartam ismerni. Bejártam a legérdekesebb utcáit, benéztem az izgalmas ruhaboltokba és butikokba, megnéztem egy sintó szentélyt, talán egy jó ráment is ettem, vagy egy adag takojakit, már nem is emlékszem. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, Ebiszu az egyik kedvenc városrészemmé vált. Valahogy éreztem, hogy a hangulata illik hozzám.

A sétám vége felé, talán délután öt óra körül úgy döntöttem, hogy az Ebiszu állomástól felsétálok Sibujáig, és ott vacsorázom, mielőtt hazamennék. Elindultam, és a Jamanote városi vasútvonal mentén haladtam. Az eső közben felerősödött, és úgy verte az aszfaltot, mintha szögeket akarta volna beleütni.

Valahol félúton jártam Ebiszu és Sibuja között, amikor kezdett elviselhetetlenné válni az eső, de az is lehet persze, hogy egyszerűen csak ráuntam, elegem lett belőle. Vágytam egy kis melegre, egy kis pihenőre, és amikor az ember vágyik valamire, van úgy, hogy meghallgattatik, és szembe jön vele a válasz. Az én esetemben a válasz egy mellékutca egyik alacsony épületének földszintjén állt, Ebiszu és Sibuja határán. Igen, ha létezik valamilyen határ e két városrész között, valahogy úgy képzelem el, hogy pont itt hömpölyögnek a hullámai.

Talán az ragadta meg a figyelmemet, hogy az épület vörös téglából épült, és valahogy nem illett bele a környezetébe. Szeretem, ha valami így elüt a körülötte lévő dolgoktól, és közelebb mentem, hogy megnézzem. Amikor odaértem, a cégért is láttam, amit persze távolabbról is kiszúrhattam volna, ha rajtam lett volna a szemüvegem, de nem szokott rajtam lenni séta közben, mert akkor úgy járok, mintha részeg lennék, mintha különböző térbeli dimenziók határán egyensúlyoznék.

A cégér szerint a kávézó neve Asylum Roasters. A „Roasters” rendben van, levágtam, hogy kézműves kávéról lehet szó, még úgy is, hogy akkoriban még egyáltalán nem kávéztam. Viszont az „asylum”? Nem tudtam hová tenni. Nekem a szóról azonnal az Arkham Asylum jutott eszembe Batman világából, és köszönhetően élénk fantáziámnak, rögtön el is képzeltem, hogy bent Pingvin, Kétarc és Dzsóker kortyolgatják eszpresszójukat. Rögtön elmosolyodtam a gondolattól, és muszáj volt benyitnom, hogy lássam, igazam van-e. Lehet, hogy határozottabb lettem volna, ha Batman jelmezben teszem, így csak félénk kisfiúként mentem be, mint aki egy olyan helyen jár, ahová csak felnőtteknek van bejárásuk.

Az előzmények alapján tehát sok mindenre fel voltam készülve, de arra mégsem, ami bent fogadott. Nehéz igazán jól megragadni, mert hát arról az energiáról van szó, amiről még a legelső bekezdésben írtam, márpedig az energiát szavakkal leírni nem hogy lehetetlen, de még akár ki is nevethetne érte bárki, méghozzá joggal. Tény azonban, hogy megcsapott és körbefont ez az energia, amint mindkét talpam átlépte a küszöböt, az ajtó pedig becsukódott mögöttem.

ar_1.jpg

A kávézóban lassú, mély jazz szólt. Rögtön tudtam, hogy bakelitről játsszák. Trombita volt, talán Miles Davisé. Úgy szállt a térben, hogy teljesen betöltötte azt, de nem uralkodott fölötte, csak színt kölcsönzött neki. Ezer rétegből álló, határtalan színt, valahol a tengerkék és a lila határán. A zene hangjegyei közt dohányfüst táncolt egyedül, de nem magányosan. Lassan tette egyik lábát a másik elé, mintha csukva lett volna a szeme. A levegőben frissen pörkölt kávé illatozott.

Szétnéztem. Csupán négy asztal volt, abból az egyik az ablakban, a pultnál pedig három bárszék. A pult mögött egy fiatal, talán a húszas évei végén járó, tipikusan japán külsejű srác főzte az egyik vendég kávéját. Vastag, fekete keretes szemüveg volt rajta, az arcán pedig mosolygós nyugalom. Látszott rajta, hogy élvezi, és szeretettel csinálja, amit csinál. A kávézó végében, egy üvegfallal elválasztva állt a nagy, piros színű kávépörkölő, mely úgy festett, mint egy gőzgép az ipari forradalom idejéből. A gép előtt sámli, a sámlin egy ötvenes, szikár, jó megjelenésű férfi, mint később megtudtam, a kávézó tulajdonosa. Minden nap bent volt, és maga pörkölte a kávéját.

ar_2_1.jpg

Az ablakban álló asztalhoz ültem. Vonzott, hogy láthatom onnan az utcát, nézhetem a járókelőket, meg az esőt, ahogy mindent magáévá tesz. Egy kapucsínót rendeltem. Míg vártam rá, még egyszer szemügyre vettem a kávézót. Ekkor vettem észre, hogy a falon végigfutó polcon építészeti és művészeti könyvek és albumok sorakoznak, fölöttük pedig fekete-fehér, szépen bekeretezett fényképek lógnak. Nem tudom, miért van ez, de a könyveknek, a művészetnek és a stílusnak a puszta jelenléte és látványa is képes teljesen átvarázsolni a teret, és olyan mélységet és tartalmat kölcsönözni neki, ami nélkül nincs igazi otthonosság.

ar_3.jpg

Néhány perccel később megérkezett a kávém, és a barista srác hajlongva, széles mosollyal az arcán tette elém. Minden mozdulatából sugárzott a profizmus és az őszinte kedvesség. Megköszöntem, majd keresztbe tettem a lábam, kinéztem az utcára, és beleittam. Ahogy végigfolyt a nyelvem minden szegletén a kávé, amolyan megvilágosodás-félét éreztem. Egy olyan élmény, amikor egyetlen pillanatban összesűrűsödik és egymáshoz kapcsolódik több különálló érzés és tapasztalás, és hirtelen értelmet nyernek, konkrét formát öltenek. Legalábbis a lélek szintjén. Merthogy szavakkal továbbra is lehetetlen megragadni.

Én abban a pillanatban jöttem rá, hogy szeretem a kávét, és hogy az Asylum Roasters az egyik otthonom Tokió végeláthatatlan dzsungelében. Történeteim, írásaim helyszíne és inspirációja lett, kedves emlékeim színhelye, nyugodt, és a szó lehető legpozitívabb értelmében vett üres pillanataim tengere. A jazz pedig csak szól és szól, valószínűleg most is, szüntelenül, kizárólag régi bakelitről.

ar_5.jpg