A virágzó cseresznyefa annyira jellegzetes kép Japánból és Japánról, hogy már-már klisének tűnhet emlegetni, fotózni, írni róla. A Google böngészőjébe az imént írtam be latin betűkkel a cseresznyevirág japán elnevezését, a sakura szót, és 217 millió találatot dobott ki, odaírva mellé még azt, hogy „nagyjából”. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért szeretnék én is írni róla a „Tokiói lilaság” blogban, de egy személyesebb, közvetlenebb módon – ahogy én megéltem Japánban, és amilyen érzéseket kiváltott bennem. Valószínűleg épp ezek a személyes élmények és érzések vezettek ahhoz, valahol a tudatalattimban, hogy a japán cseresznyefa a regénynek is központi jelképe legyen.
Az első szakura-élményemet még 2010-ben szereztem, amikor először jártam Japánban – akkor még csak turistaként. Április legvégén utaztam ki, és addigra már lecsengett a nagy virágzás – a fákon már hervadoztak a virágok, és legalább annyi borította a fák körüli talajt, mint ahány a lombkoronájukat. Nem nevezném csalódásnak az élményt, mert extatikus állapotban voltam már attól is, hogy kijutottam Japánba, de valahol legbelül picit sajnáltam, hogy nem láthattam őket teljes pompájukban.
Az utam 2 hétig tartott, és az utolsó napomon egyedül maradtam Mito városában. Addig mindenhova a Mitóban lakó nővéremmel mentünk, de a legvégén már nem tudott velem tartani (dolgoznia kellett), ezért úgy döntöttem – egy térképpel a kezemben –, hogy bejárom a város minden sintó szentélyét, minden buddhista templomát. Egész nap barangoltam a kis fényképezőgépemmel a nyakamban, és meggyőződésem, hogy azóta is az egyetlen ember lehetek, aki a fejébe vette, hogy így feltárja Mito szent helyeit.
Különleges élmény volt, főleg, hogy egy átlagos hétköznapon tettem mindezt, mert a legtöbb helyen egyedül voltam, vagy csak egy-két idősebb helyi lakos, esetleg egy ott dolgát végző ember bukkant fel, és úgy éreztem, hogy bármire gondolhatok, bármilyen imát elmondhatok – biztosan meghallgattatik. Mintha egész nap nem is egy vidéki japán kisvárosban mászkáltam volna, hanem valamilyen párhuzamos dimenzióban, ahol a bambuszfákban lakó szellemek folyton szútrákat mormolnak, a szentélyekben lakó istenek csendben teáznak, a folyókban és patakokban Tenguk és más lények fürdenek. Elvarázsolódtam.
A varázslat utolsó állomása egy buddhista temető volt. A térképről csak annyit tudtam kiolvasni, hogy szent helyről van szó, ezért meglepett, amikor számtalan sírhely fogadott, de ennél is jobban meglepett, hogy a temető mellé gyönyörű japánkert épült. Talán így akartak a helyiek a túlvilágra távozott szeretteiknek kedveskedni, talán így akarták a lelküket néha-néha visszacsalogatni a mi dimenziónkba, hogy csevegni, beszélgetni, sugdolózni tudjanak velük.
Körbesétáltam a kis kertet, átmentem az apró, csobogó patak fölé épített kőhídon, felmásztam a különböző színű bokrokkal teleültetett mesterséges dombra, majd lemásztam a túloldalán elterülő pici tisztásra. Amikor leértem, ledermedtem. Percekig álltam egy helyben, és csak bámultam magam elé. Talán pislogni is elfelejtettem.
Egy hatalmas, nagyon öreg, gyönyörű cseresznyefa állt előttem. A gyökerei mintha a Föld közepéig nyúltak volna, és a legősibb energiával táplálták az ágait, az ágakon ülő virágokat, az őket védő faleveleket. A virágok fele erről a fáról is leesett, de mintha egyiküket sem fújta volna odébb a szél – mind ott hevertek a fa alatt, a zöld gyepen. Igazából, látni sem lehetett a gyepet, csak a lilaságot. Mintha a gyep maga is lila lett volna.
Meglepetésemre, a fa lombján egyáltalán nem látszott, hogy a virágai egy része a földre esett. Nem tudom, hány virágot szülhetett az a csodálatos fa, de az ágai is fürödtek a lilaságban, valamilyen földöntúli, misztikus eleganciával, időtlen szépséggel. Nehéz szavakkal leírni. Egy idős, bölcs hölgy volt, aki mégis fiatalosnak, finomnak hatott, és tudta magáról, hogy ő maga az élet. Nem hazudok, és nem szégyellem, de egy csepp valami végigfolyt az arcomon.
Sajnos nincs róla képem, de nem baj, talán nem is kell, hisz élénken ott van a fejemben. Olyannyira, hogy azt hiszem konkrétan ez az a fa, amely a regényemben is megjelenik. Igen, azt hiszem így van. Ez csak most tudatosult bennem.
***
Néhány évvel később sikerült hosszabb időre is kijutnom Japánba – egy évig laktam Tokióban. Ez egyben azt is jelentette, hogy ezúttal megtapasztalhattam a cseresznyevirágzás teljességét.
Egyetlen dolgot tudok javasolni: mindenki, ha lehetősége van rá, menjen el egyszer tavasszal Japánba, és nézze meg személyesen. Sem a fényképek, sem a videók, sem a facebook és instagram posztok nem adják vissza az élményt. Olyan energiával tölti fel az embert látványuk, ami finoman belemászik a bőr pórusaiba, átöleli a sejteket, beleolvad a vérkeringésbe. Nekem két nagyon személyes élményem fűződik hozzá.
Az egyik Nahameguróban történt, azután hogy végigsétáltam a Meguro folyó partján, ahol több mint egy kilométeren keresztül szegélyezik hófehér virágú cseresznyefák a vizet. A séta végén, ott, ahol véget ér a part menti sétány, nekidőltem a korlátnak, és elkezdtem nézni a folyó vizét. Ekkor vettem észre, hogy sok-sok virág hullott a víz felszínére, és összeálltak kisebb-nagyobb összefüggő kupacokba, amolyan vízen úszó pici kontinensekké. Valami ott és akkor megfogott. Egy érzés volt. Nem tudom honnan jött, a vízen úszó fehér virágok látványa csak a katalizátor lehetett. Mintha egyszerre láttam volna bennük a tökéletességet és a tökéletlenséget, a múlandóságot és az örökkévalóságot. Mintha egyetlen rövidke pillanatra az univerzum megengedte volna, hogy vessek rá egy pillantást.
Azóta is vágyom, hogy újra meglássam egyszer.
A másik élmény a Hibija-parkban ért. Azt hiszem épp a császári palotát körbeölelő cseresznyefákhoz tartottam, de valami bevonzott a Hibija-parkba, pedig messziről látszott, hogy minden zöld, csak zöld, sehol a fehér, a rózsaszín, a lila. Maga a park is jellegtelen, legalábbis a többi japán parkhoz képest, engem mégis hívogatott valami befelé, és nem akarta elengedni a kezem.
Aztán beértem a park közepére, szó szerint a közepére, és ott megláttam. Egy cseresznyefa volt. Egyetlen egy. Ott állt egyedül, de nem magányosan, és lüktetett. Igen, lüktetett. Finoman, puhán, az élet ritmusában. Mintha ő lett volna a park szíve, és az életet pumpálta az őt körülvevő hatalmas, zöld fákba. Meg a tóba, melynek a partján állt, meg a talajba, a fűbe, az ágain pihenő madarakba.
Leültem egy kőre a tó túlpartján, és elkezdtem nézni. Nem gondoltam semmire, csak néztem. Mintha egy meditáció lett volna, pedig én nem akartam. Csak ültem, és néztem. Sokáig néztem. Nagyon sokáig…
A kedvenc cseresznyefám.
Itt pedig még néhány kép, mindenféle szöveg nélkül, amit akkoriban készítettem.
