A regény japán kulisszái mögött: utcák, városrészek, kávézók, szentélyek, jazz, kalligráfia, cseresznye, szaké - meg úgy általában Tokió és Japán.

Jazz Japánban

2018/01/13. - írta: Kenshin

Talán meglepő lehet a „jazz” és a „Japán” szavakat együtt látni, a kettőt egy kontextusban olvasni. Talán meglepő lehet hallani, hogy a jazznek komoly hagyománya van Japánban, ahogy azt is, hogy a japán jazz nagyon is elismert a jazz világában, különösen a hazájában, Amerikában. Pedig így van, és talán nem véletlen, hogy a „Tokiói lilaság” regényben is fontos szerepet kap. Az egyik főszereplő, Kakasi jazz zenész, és a cselekmény részben a jazz bárjában játszódik, miközben a történéseket átszövi Kakasi és Akiko jazz zenéje. Egy másik fontos helyszín pedig egy igazi japán jazz-kávézó, egy jazu kissa, ahol bakelitről szól a régi és a modern idők jazz zenéje. Ebben a cikkben megpróbálom röviden bemutatni a jazz japán történetét, akit pedig ennél mélyebben is érdekel a téma és a zene, könnyen talál információt a világhálón. A cikk elsődleges forrása az amerikai National Public Radio honlapján 2014. április 30-án megjelent interjú E. Taylor Atkins professzorral („How Japan came to love jazz”).

Japán és a jazz kapcsolata egészen a 20. század elejéig nyúlik vissza. Az 1910-es években már közlekedtek óceánjárók Japán és Amerika között, és ezeken a hajókon szinte mindig voltak zenészek, akik az utasokat szórakoztatták (tessék megnézni Giuseppe Tornatore „Novecento” c. filmjét). A japán zenészek gyakran vásároltak zenét, amikor végre kikötöttek San Franciscóban vagy Seattleben, és így kerültek először kapcsolatba a modern amerikai zenékkel, a foxtrottal, vagy akár a jazzel. Emellett, a Kobe és Oszaka kikötőibe érkező hajókon nem ritkán fülöp-szigeteki zenészek dolgoztak, ők pedig – lévén országuk amerikai gyarmatnak számított – szintén magukkal hozták a trendi amerikai zenét Japán partjaira. Nem meglepő módon, Kobe és Oszaka városában talált először táptalajra a jazz zene, és kezdett lassan elterjedni a ’10-es, de még inkább a ’20-as években.

A ’20-as évek első felében a nagy tokiói földrengés is hozzájárult ahhoz, hogy a jazz szcéna Kobe és Oszaka városaiban virágozzon, és csak a ’20-as évek második felében került Tokió ismét a figyelem középpontjába jazz-szempontból, miután ’27-ben a konzervatív oszakai városvezetés – félelemtől vezérelve – elkezdte bezáratni a tánctermeket. Márpedig abban az időben a jazz elsősorban a tánctermekben szólt, rajongói és hallgatói pedig az amerikai gyökerektől eltérően nem a szegény rétegekből származtak, hanem a fiatal, művelt, érdeklődő városi rétegekből, akik egyfajta követendő, modern világtrendnek tekintették a jazzt. Érdekes módon, a jazz elsőrendű ellenzői mégsem a konzervatívok vagy a nativisták voltak, hanem azok a zenekritikusok és a zenei élet képviselői, akik a klasszikus nyugati zenéhez képest (értsd Mozart, Beethoven, stb.) alacsonyabb rendű, említésre sem méltó zenének tekintették a tánctermek új kedvenceit.

A jazz szó amúgy a „Tokyo March” c. film egy híres dala révén került a japán köztudatba 1929-ben, a zene terjedését pedig kétségkívül segítette az Amerikában rengeteg jazzt kiadó Columbia és Victor zenei kiadók japán megjelenése. Ennek a korai időszaknak egyik kimagasló alakja volt Nanri Fumio, aki nemzetközi elismerést is szerzett, neves amerikai zenészekkel játszott külföldön, hazatérte után pedig Hot Peppers néven alapított amerikai stílusú swinget játszó együttest, akikkel számos lemezt vett fel.

A ’30-as és a ’40-es években a jazz egyre több támadást kapott a konzervatív és a nativista rétegektől, így egyrészt talán ennek is köszönhetően a tánctermekből kezdett áttelepülni a jazz kávézókba (az első jazu kissa, a Csigusza 1933-ban nyílt Oszakában), másrészt a jazzt megpróbálták hagyományos japán zenével is ötvözni. Ilyen kísérleteket tett például Hattori Rjóicsi, akinek azonban 1940-es szerzeménye, a Shortage Song hatalmas botrányt kavart, mert úgy vélték, kifigurázza a háborús időkben tapasztalt nehézségeket. A dalt be is tiltották, ahogy aztán a jazzt magát is próbálták a Második Világháború idején, de túlságosan beágyazódott addigra a japán kultúrába ahhoz, hogy a tilalom hatásos legyen.

A háború után a jazz japán világa ismét kezdett kinyílni. Eleinte, a ’40-es évek végén és az ’50-es évek elején a Japánban állomásozó amerikai hadsereg adta a legtöbb munkát a japán jazz zenészeknek – gyakran szedték össze őket az utcáról, hogy kiegészítsék saját katonai együtteseiket, vagy a klubjaikban teljesen japán együtteseket is alkalmaztak, és előre meghatározott repertoárt tanultattak és játszattak velük. Abban az időben az egyik legbiztonságosabb és legbiztosabb munkalehetőség volt zenésznek lenni az amerikaiak számára.

A hadseregben profi zenészek is szolgáltak, és előfordult, hogy ők figyeltek fel egy-egy japán tehetségre. A leghíresebb példa erre a később hatalmas karriert befutó Akijosi Tosiko felfedezése. A bebop zongorista 1948-ban érkezett Tokióba azzal a szándékkal, hogy profi jazz zenész legyen, és gyakran afro-amerikai klubokban játszott. Egy ilyen alkalommal figyelt fel rá a Jokohamában szolgáló Hampton Hawes, majd bemutatta őt Oscar Petersonnak is. Akijosi pártfogóinak köszönhetően kijutott a Berklee egyetemre jazz zenét tanulni, és jelentős sikereket ért el Amerikában, de rajta kívül más kiemelkedő alakjai is voltak a japán jazz zenének ebben az időszakban. Közéjük tartozott például Jamasita Jószuke, Watanabe Szadao, Szato Maszahiko, Kawaszaki Rjó, Nakamura Teruo, Okosi Toru, Ozone Makoto és „Sleepy” Macumoto, aki annak köszönhetően kapta becenevét, hogy számos más zenészhez hasonlóan sok heroint fogyasztott, és emiatt állandóan álmosnak tűnt az arca.

A háború utáni évtizedek azonban nem csak a jazz újjáéledését hozták Japánban, hanem a háború előtt tapasztaltnál jóval erősebb identitás-válságot is. Köszönhetően elsősorban a kritikusoknak, de maguknak a japán zenészeknek is, állandóan nevesebb amerikai kollégáikhoz hasonlították őket, és újra meg újra megkérdőjeleződött a japán jazz eredetisége és autentikussága. Ennek köszönhetően a ’60-as és ’70-es években egyre több japán jazz zenész nyúlt a japán zenei hagyományokhoz, abban a reményben, hogy sikerül egyedit alkotniuk, kiemelkedniük, különösen a külföldi, elsősorban amerikai közönség szemében.

Akojosi híres ’74-es albuma, a Kogun számos hagyományos japán hangszert is felvonultat, bár ő nem feltétlenül a kitűnési vágy miatt japánosította jazz zenéjét. Egy bop dobos, Siraki Hideo már 1961-ben jelentetett meg zenét, ahol a húros koto hangszer is fontos szerepet kap, majd néhány évvel később Berlinben is koto zenészekkel lépett fel, és hatalmas sikert aratott az európai közönség előtt. Egy másik példa, amikor a Sharps and Flats nagyegyüttes kapott meghívást a ’67-es newporti jazz fesztiválra, és ahelyett, hogy a klasszikus jazz repertoárjukat mutatták volna be, japán népzenei kompozíciókat játszottak.

Manapság a jazz már nem egy „mainstream” jelenség Japánban, inkább valami alternatív, szofisztikált, hipnek tekintett dolog, ezzel együtt nagyon erős szubkultúráról van szó, különösen Tokióban, miközben a világ már nem lepődik meg azon, ha kiemelkedő jazz zenészek érkeznek a felkelő nap országából. Közéjük tartoznak például a vokalista és zongorista Csije Ajado, a fúziós jazz gitárt játszó Yabori Koicsi, a Blue Note Records által leszerződtetett bop zongorista Macunaga Takasi, vagy a szintén a Blue Note-nál lévő Kuroda Takuja. Uehara Hiromi fenomenális zongorajátékát pedig már a MÜPA közönsége is láthatta és hallhatta Budapesten.

Végül, hadd említsem két kedvencemet. Az egyik egy fiatal trió, akik Fox Capture Plan néven futnak. Pörgős, teljesen a bőr alá mászó zenét játszanak, ami nekem személy szerint egy az egyben visszaadja a mai modern Tokió hangulatát – mintha ők lennének a mai Tokió megzenésítve. Íme:

A másik pedig Fukui Rjó. Nem sok albumot adott ki a zongorista, és egészen haláláig viszonylagos ismeretlenségben dolgozott és zenélt a saját jazz bárjában, Szapporóban. Holott első albuma, a Scenery megjelenésekor is jó kritikákat kapott a szakmától, a zenész halála után pedig, köszönhetően a modern világ lehetőségeinek (értsd: Youtube) egészen hihetetlen kultusza lett (4,5 millió megtekintés). Hallgassátok meg az egész albumot, ha lesz rá lehetőségetek, ha pedig Japánban jártok, semmi esetre se hagyjatok ki egy jazz kávézót!

***

A "Tokiói lilaság" regényről bővebben:

www.tokioililasag.com

facebook.com/tokioi.lilasag

 

komment
süti beállítások módosítása