A regény japán kulisszái mögött: utcák, városrészek, kávézók, szentélyek, jazz, kalligráfia, cseresznye, szaké - meg úgy általában Tokió és Japán.

Jazz Japánban

2018/01/13. - írta: Kenshin

Talán meglepő lehet a „jazz” és a „Japán” szavakat együtt látni, a kettőt egy kontextusban olvasni. Talán meglepő lehet hallani, hogy a jazznek komoly hagyománya van Japánban, ahogy azt is, hogy a japán jazz nagyon is elismert a jazz világában, különösen a hazájában, Amerikában. Pedig így van, és talán nem véletlen, hogy a „Tokiói lilaság” regényben is fontos szerepet kap. Az egyik főszereplő, Kakasi jazz zenész, és a cselekmény részben a jazz bárjában játszódik, miközben a történéseket átszövi Kakasi és Akiko jazz zenéje. Egy másik fontos helyszín pedig egy igazi japán jazz-kávézó, egy jazu kissa, ahol bakelitről szól a régi és a modern idők jazz zenéje. Ebben a cikkben megpróbálom röviden bemutatni a jazz japán történetét, akit pedig ennél mélyebben is érdekel a téma és a zene, könnyen talál információt a világhálón. A cikk elsődleges forrása az amerikai National Public Radio honlapján 2014. április 30-án megjelent interjú E. Taylor Atkins professzorral („How Japan came to love jazz”).

Japán és a jazz kapcsolata egészen a 20. század elejéig nyúlik vissza. Az 1910-es években már közlekedtek óceánjárók Japán és Amerika között, és ezeken a hajókon szinte mindig voltak zenészek, akik az utasokat szórakoztatták (tessék megnézni Giuseppe Tornatore „Novecento” c. filmjét). A japán zenészek gyakran vásároltak zenét, amikor végre kikötöttek San Franciscóban vagy Seattleben, és így kerültek először kapcsolatba a modern amerikai zenékkel, a foxtrottal, vagy akár a jazzel. Emellett, a Kobe és Oszaka kikötőibe érkező hajókon nem ritkán fülöp-szigeteki zenészek dolgoztak, ők pedig – lévén országuk amerikai gyarmatnak számított – szintén magukkal hozták a trendi amerikai zenét Japán partjaira. Nem meglepő módon, Kobe és Oszaka városában talált először táptalajra a jazz zene, és kezdett lassan elterjedni a ’10-es, de még inkább a ’20-as években.

A ’20-as évek első felében a nagy tokiói földrengés is hozzájárult ahhoz, hogy a jazz szcéna Kobe és Oszaka városaiban virágozzon, és csak a ’20-as évek második felében került Tokió ismét a figyelem középpontjába jazz-szempontból, miután ’27-ben a konzervatív oszakai városvezetés – félelemtől vezérelve – elkezdte bezáratni a tánctermeket. Márpedig abban az időben a jazz elsősorban a tánctermekben szólt, rajongói és hallgatói pedig az amerikai gyökerektől eltérően nem a szegény rétegekből származtak, hanem a fiatal, művelt, érdeklődő városi rétegekből, akik egyfajta követendő, modern világtrendnek tekintették a jazzt. Érdekes módon, a jazz elsőrendű ellenzői mégsem a konzervatívok vagy a nativisták voltak, hanem azok a zenekritikusok és a zenei élet képviselői, akik a klasszikus nyugati zenéhez képest (értsd Mozart, Beethoven, stb.) alacsonyabb rendű, említésre sem méltó zenének tekintették a tánctermek új kedvenceit.

A jazz szó amúgy a „Tokyo March” c. film egy híres dala révén került a japán köztudatba 1929-ben, a zene terjedését pedig kétségkívül segítette az Amerikában rengeteg jazzt kiadó Columbia és Victor zenei kiadók japán megjelenése. Ennek a korai időszaknak egyik kimagasló alakja volt Nanri Fumio, aki nemzetközi elismerést is szerzett, neves amerikai zenészekkel játszott külföldön, hazatérte után pedig Hot Peppers néven alapított amerikai stílusú swinget játszó együttest, akikkel számos lemezt vett fel.

A ’30-as és a ’40-es években a jazz egyre több támadást kapott a konzervatív és a nativista rétegektől, így egyrészt talán ennek is köszönhetően a tánctermekből kezdett áttelepülni a jazz kávézókba (az első jazu kissa, a Csigusza 1933-ban nyílt Oszakában), másrészt a jazzt megpróbálták hagyományos japán zenével is ötvözni. Ilyen kísérleteket tett például Hattori Rjóicsi, akinek azonban 1940-es szerzeménye, a Shortage Song hatalmas botrányt kavart, mert úgy vélték, kifigurázza a háborús időkben tapasztalt nehézségeket. A dalt be is tiltották, ahogy aztán a jazzt magát is próbálták a Második Világháború idején, de túlságosan beágyazódott addigra a japán kultúrába ahhoz, hogy a tilalom hatásos legyen.

A háború után a jazz japán világa ismét kezdett kinyílni. Eleinte, a ’40-es évek végén és az ’50-es évek elején a Japánban állomásozó amerikai hadsereg adta a legtöbb munkát a japán jazz zenészeknek – gyakran szedték össze őket az utcáról, hogy kiegészítsék saját katonai együtteseiket, vagy a klubjaikban teljesen japán együtteseket is alkalmaztak, és előre meghatározott repertoárt tanultattak és játszattak velük. Abban az időben az egyik legbiztonságosabb és legbiztosabb munkalehetőség volt zenésznek lenni az amerikaiak számára.

A hadseregben profi zenészek is szolgáltak, és előfordult, hogy ők figyeltek fel egy-egy japán tehetségre. A leghíresebb példa erre a később hatalmas karriert befutó Akijosi Tosiko felfedezése. A bebop zongorista 1948-ban érkezett Tokióba azzal a szándékkal, hogy profi jazz zenész legyen, és gyakran afro-amerikai klubokban játszott. Egy ilyen alkalommal figyelt fel rá a Jokohamában szolgáló Hampton Hawes, majd bemutatta őt Oscar Petersonnak is. Akijosi pártfogóinak köszönhetően kijutott a Berklee egyetemre jazz zenét tanulni, és jelentős sikereket ért el Amerikában, de rajta kívül más kiemelkedő alakjai is voltak a japán jazz zenének ebben az időszakban. Közéjük tartozott például Jamasita Jószuke, Watanabe Szadao, Szato Maszahiko, Kawaszaki Rjó, Nakamura Teruo, Okosi Toru, Ozone Makoto és „Sleepy” Macumoto, aki annak köszönhetően kapta becenevét, hogy számos más zenészhez hasonlóan sok heroint fogyasztott, és emiatt állandóan álmosnak tűnt az arca.

A háború utáni évtizedek azonban nem csak a jazz újjáéledését hozták Japánban, hanem a háború előtt tapasztaltnál jóval erősebb identitás-válságot is. Köszönhetően elsősorban a kritikusoknak, de maguknak a japán zenészeknek is, állandóan nevesebb amerikai kollégáikhoz hasonlították őket, és újra meg újra megkérdőjeleződött a japán jazz eredetisége és autentikussága. Ennek köszönhetően a ’60-as és ’70-es években egyre több japán jazz zenész nyúlt a japán zenei hagyományokhoz, abban a reményben, hogy sikerül egyedit alkotniuk, kiemelkedniük, különösen a külföldi, elsősorban amerikai közönség szemében.

Akojosi híres ’74-es albuma, a Kogun számos hagyományos japán hangszert is felvonultat, bár ő nem feltétlenül a kitűnési vágy miatt japánosította jazz zenéjét. Egy bop dobos, Siraki Hideo már 1961-ben jelentetett meg zenét, ahol a húros koto hangszer is fontos szerepet kap, majd néhány évvel később Berlinben is koto zenészekkel lépett fel, és hatalmas sikert aratott az európai közönség előtt. Egy másik példa, amikor a Sharps and Flats nagyegyüttes kapott meghívást a ’67-es newporti jazz fesztiválra, és ahelyett, hogy a klasszikus jazz repertoárjukat mutatták volna be, japán népzenei kompozíciókat játszottak.

Manapság a jazz már nem egy „mainstream” jelenség Japánban, inkább valami alternatív, szofisztikált, hipnek tekintett dolog, ezzel együtt nagyon erős szubkultúráról van szó, különösen Tokióban, miközben a világ már nem lepődik meg azon, ha kiemelkedő jazz zenészek érkeznek a felkelő nap országából. Közéjük tartoznak például a vokalista és zongorista Csije Ajado, a fúziós jazz gitárt játszó Yabori Koicsi, a Blue Note Records által leszerződtetett bop zongorista Macunaga Takasi, vagy a szintén a Blue Note-nál lévő Kuroda Takuja. Uehara Hiromi fenomenális zongorajátékát pedig már a MÜPA közönsége is láthatta és hallhatta Budapesten.

Végül, hadd említsem két kedvencemet. Az egyik egy fiatal trió, akik Fox Capture Plan néven futnak. Pörgős, teljesen a bőr alá mászó zenét játszanak, ami nekem személy szerint egy az egyben visszaadja a mai modern Tokió hangulatát – mintha ők lennének a mai Tokió megzenésítve. Íme:

A másik pedig Fukui Rjó. Nem sok albumot adott ki a zongorista, és egészen haláláig viszonylagos ismeretlenségben dolgozott és zenélt a saját jazz bárjában, Szapporóban. Holott első albuma, a Scenery megjelenésekor is jó kritikákat kapott a szakmától, a zenész halála után pedig, köszönhetően a modern világ lehetőségeinek (értsd: Youtube) egészen hihetetlen kultusza lett (4,5 millió megtekintés). Hallgassátok meg az egész albumot, ha lesz rá lehetőségetek, ha pedig Japánban jártok, semmi esetre se hagyjatok ki egy jazz kávézót!

***

A "Tokiói lilaság" regényről bővebben:

www.tokioililasag.com

facebook.com/tokioi.lilasag

 

Sakura

2017/11/07. - írta: Kenshin

A virágzó cseresznyefa annyira jellegzetes kép Japánból és Japánról, hogy már-már klisének tűnhet emlegetni, fotózni, írni róla. A Google böngészőjébe az imént írtam be latin betűkkel a cseresznyevirág japán elnevezését, a sakura szót, és 217 millió találatot dobott ki, odaírva mellé még azt, hogy „nagyjából”. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért szeretnék én is írni róla a „Tokiói lilaság” blogban, de egy személyesebb, közvetlenebb módon – ahogy én megéltem Japánban, és amilyen érzéseket kiváltott bennem. Valószínűleg épp ezek a személyes élmények és érzések vezettek ahhoz, valahol a tudatalattimban, hogy a japán cseresznyefa a regénynek is központi jelképe legyen.

Az első szakura-élményemet még 2010-ben szereztem, amikor először jártam Japánban – akkor még csak turistaként. Április legvégén utaztam ki, és addigra már lecsengett a nagy virágzás – a fákon már hervadoztak a virágok, és legalább annyi borította a fák körüli talajt, mint ahány a lombkoronájukat. Nem nevezném csalódásnak az élményt, mert extatikus állapotban voltam már attól is, hogy kijutottam Japánba, de valahol legbelül picit sajnáltam, hogy nem láthattam őket teljes pompájukban.

Az utam 2 hétig tartott, és az utolsó napomon egyedül maradtam Mito városában. Addig mindenhova a Mitóban lakó nővéremmel mentünk, de a legvégén már nem tudott velem tartani (dolgoznia kellett), ezért úgy döntöttem – egy térképpel a kezemben –, hogy bejárom a város minden sintó szentélyét, minden buddhista templomát. Egész nap barangoltam a kis fényképezőgépemmel a nyakamban, és meggyőződésem, hogy azóta is az egyetlen ember lehetek, aki a fejébe vette, hogy így feltárja Mito szent helyeit.

Különleges élmény volt, főleg, hogy egy átlagos hétköznapon tettem mindezt, mert a legtöbb helyen egyedül voltam, vagy csak egy-két idősebb helyi lakos, esetleg egy ott dolgát végző ember bukkant fel, és úgy éreztem, hogy bármire gondolhatok, bármilyen imát elmondhatok – biztosan meghallgattatik. Mintha egész nap nem is egy vidéki japán kisvárosban mászkáltam volna, hanem valamilyen párhuzamos dimenzióban, ahol a bambuszfákban lakó szellemek folyton szútrákat mormolnak, a szentélyekben lakó istenek csendben teáznak, a folyókban és patakokban Tenguk és más lények fürdenek. Elvarázsolódtam.

A varázslat utolsó állomása egy buddhista temető volt. A térképről csak annyit tudtam kiolvasni, hogy szent helyről van szó, ezért meglepett, amikor számtalan sírhely fogadott, de ennél is jobban meglepett, hogy a temető mellé gyönyörű japánkert épült. Talán így akartak a helyiek a túlvilágra távozott szeretteiknek kedveskedni, talán így akarták a lelküket néha-néha visszacsalogatni a mi dimenziónkba, hogy csevegni, beszélgetni, sugdolózni tudjanak velük.

Körbesétáltam a kis kertet, átmentem az apró, csobogó patak fölé épített kőhídon, felmásztam a különböző színű bokrokkal teleültetett mesterséges dombra, majd lemásztam a túloldalán elterülő pici tisztásra. Amikor leértem, ledermedtem. Percekig álltam egy helyben, és csak bámultam magam elé. Talán pislogni is elfelejtettem.

Egy hatalmas, nagyon öreg, gyönyörű cseresznyefa állt előttem. A gyökerei mintha a Föld közepéig nyúltak volna, és a legősibb energiával táplálták az ágait, az ágakon ülő virágokat, az őket védő faleveleket. A virágok fele erről a fáról is leesett, de mintha egyiküket sem fújta volna odébb a szél – mind ott hevertek a fa alatt, a zöld gyepen. Igazából, látni sem lehetett a gyepet, csak a lilaságot. Mintha a gyep maga is lila lett volna.

Meglepetésemre, a fa lombján egyáltalán nem látszott, hogy a virágai egy része a földre esett. Nem tudom, hány virágot szülhetett az a csodálatos fa, de az ágai is fürödtek a lilaságban, valamilyen földöntúli, misztikus eleganciával, időtlen szépséggel. Nehéz szavakkal leírni. Egy idős, bölcs hölgy volt, aki mégis fiatalosnak, finomnak hatott, és tudta magáról, hogy ő maga az élet. Nem hazudok, és nem szégyellem, de egy csepp valami végigfolyt az arcomon.

Sajnos nincs róla képem, de nem baj, talán nem is kell, hisz élénken ott van a fejemben. Olyannyira, hogy azt hiszem konkrétan ez az a fa, amely a regényemben is megjelenik. Igen, azt hiszem így van. Ez csak most tudatosult bennem.

***

Néhány évvel később sikerült hosszabb időre is kijutnom Japánba – egy évig laktam Tokióban. Ez egyben azt is jelentette, hogy ezúttal megtapasztalhattam a cseresznyevirágzás teljességét.

Egyetlen dolgot tudok javasolni: mindenki, ha lehetősége van rá, menjen el egyszer tavasszal Japánba, és nézze meg személyesen. Sem a fényképek, sem a videók, sem a facebook és instagram posztok nem adják vissza az élményt. Olyan energiával tölti fel az embert látványuk, ami finoman belemászik a bőr pórusaiba, átöleli a sejteket, beleolvad a vérkeringésbe. Nekem két nagyon személyes élményem fűződik hozzá.

p3310067x.jpg

Az egyik Nahameguróban történt, azután hogy végigsétáltam a Meguro folyó partján, ahol több mint egy kilométeren keresztül szegélyezik hófehér virágú cseresznyefák a vizet. A séta végén, ott, ahol véget ér a part menti sétány, nekidőltem a korlátnak, és elkezdtem nézni a folyó vizét. Ekkor vettem észre, hogy sok-sok virág hullott a víz felszínére, és összeálltak kisebb-nagyobb összefüggő kupacokba, amolyan vízen úszó pici kontinensekké. Valami ott és akkor megfogott. Egy érzés volt. Nem tudom honnan jött, a vízen úszó fehér virágok látványa csak a katalizátor lehetett. Mintha egyszerre láttam volna bennük a tökéletességet és a tökéletlenséget, a múlandóságot és az örökkévalóságot. Mintha egyetlen rövidke pillanatra az univerzum megengedte volna, hogy vessek rá egy pillantást.

Azóta is vágyom, hogy újra meglássam egyszer.

h4x.jpg

A másik élmény a Hibija-parkban ért. Azt hiszem épp a császári palotát körbeölelő cseresznyefákhoz tartottam, de valami bevonzott a Hibija-parkba, pedig messziről látszott, hogy minden zöld, csak zöld, sehol a fehér, a rózsaszín, a lila. Maga a park is jellegtelen, legalábbis a többi japán parkhoz képest, engem mégis hívogatott valami befelé, és nem akarta elengedni a kezem.

Aztán beértem a park közepére, szó szerint a közepére, és ott megláttam. Egy cseresznyefa volt. Egyetlen egy. Ott állt egyedül, de nem magányosan, és lüktetett. Igen, lüktetett. Finoman, puhán, az élet ritmusában. Mintha ő lett volna a park szíve, és az életet pumpálta az őt körülvevő hatalmas, zöld fákba. Meg a tóba, melynek a partján állt, meg a talajba, a fűbe, az ágain pihenő madarakba.

Leültem egy kőre a tó túlpartján, és elkezdtem nézni. Nem gondoltam semmire, csak néztem. Mintha egy meditáció lett volna, pedig én nem akartam. Csak ültem, és néztem. Sokáig néztem. Nagyon sokáig…

A kedvenc cseresznyefám.

dsc_2284.JPG

Itt pedig még néhány kép, mindenféle szöveg nélkül, amit akkoriban készítettem.

z33x.jpg

p3310131x.jpg

l3x.jpg

h5x.jpg

h3x.jpg

h1x.jpg

dsc_2286.JPG

 

Asylum Roasters

2017/10/22. - írta: Kenshin

Bár nem szeretek általánosítani, de viszonylag nagy meggyőződéssel merem állítani, hogy mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek szokott lenni legalább egy olyan helye egy nagyvárosban, vagy akármilyen városban, ahol úgy tud elvonulni és megpihenni, hogy közben továbbra is emberek között marad. Nem tudom megmondani, mi tesz számunkra egy helyet ilyenné, valószínűleg több dologról van szó, és valószínűleg emberről emberre különböznek. Valahogy úgy tudom leginkább leírni és elképzelni, hogy az energiájuk, beleértve a bennük megforduló többi ember energiáját is, egyszerre kapcsolódni is tud a miénkhez, kiegészítve azt, de hozzá is simul, esetleg átöleli, egyfajta puha lepelként. Egy otthon a rengetegben.

Tokióban én több ilyen otthont is találtam, ahol írni tudtam, elmélkedni, kedves emberekkel beszélgetni, néha testben is és lélekben teljesen elvonulni. Az egyikben ezek közül mindezt egy csésze isteni kávé társaságában tehettem: az Asylum Roastersben.

ar_4.jpg

Ezt a cikket már egyszer publikáltam egy másik fórumon, de most itt is közzé teszem, mert a Tokiói lilaság könyv egyik fontos helyszíne a Smiling Roasters kávézó. A névhasonlóság nem véletlen – a regénybeli kávézó szinte egy az egyben olyan, amilyennek én az eredetit Tokióban megéltem. Valószínűleg nem véletlen, és talán arról is lehet szó, hogy a regény írása közben visszamehettem azokra a helyekre, amelyek oly sokat adtak, amíg Japánban laktam. Jó volt visszamenni…

Emlékszem, egy esős hétköznap délután volt, én mégis beleindultam a városba sétálni és új dolgokat felfedezni. Először jártam úgy Ebiszu városrészben, hogy nem rohantam sehova, nem igyekeztem célirányosan egy előre kiszemelt helyre, hanem csak barangoltam, és meg akartam ismerni. Bejártam a legérdekesebb utcáit, benéztem az izgalmas ruhaboltokba és butikokba, megnéztem egy sintó szentélyt, talán egy jó ráment is ettem, vagy egy adag takojakit, már nem is emlékszem. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, Ebiszu az egyik kedvenc városrészemmé vált. Valahogy éreztem, hogy a hangulata illik hozzám.

A sétám vége felé, talán délután öt óra körül úgy döntöttem, hogy az Ebiszu állomástól felsétálok Sibujáig, és ott vacsorázom, mielőtt hazamennék. Elindultam, és a Jamanote városi vasútvonal mentén haladtam. Az eső közben felerősödött, és úgy verte az aszfaltot, mintha szögeket akarta volna beleütni.

Valahol félúton jártam Ebiszu és Sibuja között, amikor kezdett elviselhetetlenné válni az eső, de az is lehet persze, hogy egyszerűen csak ráuntam, elegem lett belőle. Vágytam egy kis melegre, egy kis pihenőre, és amikor az ember vágyik valamire, van úgy, hogy meghallgattatik, és szembe jön vele a válasz. Az én esetemben a válasz egy mellékutca egyik alacsony épületének földszintjén állt, Ebiszu és Sibuja határán. Igen, ha létezik valamilyen határ e két városrész között, valahogy úgy képzelem el, hogy pont itt hömpölyögnek a hullámai.

Talán az ragadta meg a figyelmemet, hogy az épület vörös téglából épült, és valahogy nem illett bele a környezetébe. Szeretem, ha valami így elüt a körülötte lévő dolgoktól, és közelebb mentem, hogy megnézzem. Amikor odaértem, a cégért is láttam, amit persze távolabbról is kiszúrhattam volna, ha rajtam lett volna a szemüvegem, de nem szokott rajtam lenni séta közben, mert akkor úgy járok, mintha részeg lennék, mintha különböző térbeli dimenziók határán egyensúlyoznék.

A cégér szerint a kávézó neve Asylum Roasters. A „Roasters” rendben van, levágtam, hogy kézműves kávéról lehet szó, még úgy is, hogy akkoriban még egyáltalán nem kávéztam. Viszont az „asylum”? Nem tudtam hová tenni. Nekem a szóról azonnal az Arkham Asylum jutott eszembe Batman világából, és köszönhetően élénk fantáziámnak, rögtön el is képzeltem, hogy bent Pingvin, Kétarc és Dzsóker kortyolgatják eszpresszójukat. Rögtön elmosolyodtam a gondolattól, és muszáj volt benyitnom, hogy lássam, igazam van-e. Lehet, hogy határozottabb lettem volna, ha Batman jelmezben teszem, így csak félénk kisfiúként mentem be, mint aki egy olyan helyen jár, ahová csak felnőtteknek van bejárásuk.

Az előzmények alapján tehát sok mindenre fel voltam készülve, de arra mégsem, ami bent fogadott. Nehéz igazán jól megragadni, mert hát arról az energiáról van szó, amiről még a legelső bekezdésben írtam, márpedig az energiát szavakkal leírni nem hogy lehetetlen, de még akár ki is nevethetne érte bárki, méghozzá joggal. Tény azonban, hogy megcsapott és körbefont ez az energia, amint mindkét talpam átlépte a küszöböt, az ajtó pedig becsukódott mögöttem.

ar_1.jpg

A kávézóban lassú, mély jazz szólt. Rögtön tudtam, hogy bakelitről játsszák. Trombita volt, talán Miles Davisé. Úgy szállt a térben, hogy teljesen betöltötte azt, de nem uralkodott fölötte, csak színt kölcsönzött neki. Ezer rétegből álló, határtalan színt, valahol a tengerkék és a lila határán. A zene hangjegyei közt dohányfüst táncolt egyedül, de nem magányosan. Lassan tette egyik lábát a másik elé, mintha csukva lett volna a szeme. A levegőben frissen pörkölt kávé illatozott.

Szétnéztem. Csupán négy asztal volt, abból az egyik az ablakban, a pultnál pedig három bárszék. A pult mögött egy fiatal, talán a húszas évei végén járó, tipikusan japán külsejű srác főzte az egyik vendég kávéját. Vastag, fekete keretes szemüveg volt rajta, az arcán pedig mosolygós nyugalom. Látszott rajta, hogy élvezi, és szeretettel csinálja, amit csinál. A kávézó végében, egy üvegfallal elválasztva állt a nagy, piros színű kávépörkölő, mely úgy festett, mint egy gőzgép az ipari forradalom idejéből. A gép előtt sámli, a sámlin egy ötvenes, szikár, jó megjelenésű férfi, mint később megtudtam, a kávézó tulajdonosa. Minden nap bent volt, és maga pörkölte a kávéját.

ar_2_1.jpg

Az ablakban álló asztalhoz ültem. Vonzott, hogy láthatom onnan az utcát, nézhetem a járókelőket, meg az esőt, ahogy mindent magáévá tesz. Egy kapucsínót rendeltem. Míg vártam rá, még egyszer szemügyre vettem a kávézót. Ekkor vettem észre, hogy a falon végigfutó polcon építészeti és művészeti könyvek és albumok sorakoznak, fölöttük pedig fekete-fehér, szépen bekeretezett fényképek lógnak. Nem tudom, miért van ez, de a könyveknek, a művészetnek és a stílusnak a puszta jelenléte és látványa is képes teljesen átvarázsolni a teret, és olyan mélységet és tartalmat kölcsönözni neki, ami nélkül nincs igazi otthonosság.

ar_3.jpg

Néhány perccel később megérkezett a kávém, és a barista srác hajlongva, széles mosollyal az arcán tette elém. Minden mozdulatából sugárzott a profizmus és az őszinte kedvesség. Megköszöntem, majd keresztbe tettem a lábam, kinéztem az utcára, és beleittam. Ahogy végigfolyt a nyelvem minden szegletén a kávé, amolyan megvilágosodás-félét éreztem. Egy olyan élmény, amikor egyetlen pillanatban összesűrűsödik és egymáshoz kapcsolódik több különálló érzés és tapasztalás, és hirtelen értelmet nyernek, konkrét formát öltenek. Legalábbis a lélek szintjén. Merthogy szavakkal továbbra is lehetetlen megragadni.

Én abban a pillanatban jöttem rá, hogy szeretem a kávét, és hogy az Asylum Roasters az egyik otthonom Tokió végeláthatatlan dzsungelében. Történeteim, írásaim helyszíne és inspirációja lett, kedves emlékeim színhelye, nyugodt, és a szó lehető legpozitívabb értelmében vett üres pillanataim tengere. A jazz pedig csak szól és szól, valószínűleg most is, szüntelenül, kizárólag régi bakelitről.

ar_5.jpg

Ebiszu

2017/10/17. - írta: Kenshin

Hol laknék, ha Tokióban élnék? Ebiszuban. Miért? Mert a város legjobb negyede. Pont. Ilyen egyszerű.

Na jó, nem ilyen egyszerű. Pontosabban az, de szubjektív, úgyhogy meg kell magyaráznom.

Nem is tudom. Talán… talán arról van szó, hogy ez az a városrésze Tokiónak, amely egyszerre központi és mégsem az, egyszerre pezsgő és csendes, egyszerre hivalkodó és visszafogott, egyszerre mindaz, amiről Tokió szól. Igen, kettősségek jellemzik, kontrasztos A-tól Z-ig, ahogy az egész város, az egész ország is.

Emlékszem, egy modern jazz koncertre tartottam, amikor először jártam Ebiszuban. Kiszálltam a metróból az azonos nevű állomáson, előbújtam a föld alól, körbenéztem, és azonnal elfogott valami ismerős érzés. Mintha már jártam volna ott, egyáltalán nem tűnt idegennek, és a magaménak éreztem az épületeket, a fényeket, magát a levegőt is. Egy helyben álldogáltam egy darabig és nézelődtem, majd elindultam a koncerthelyszín felé.

Lassan sétáltam egy tágas sugárút járdáján, és hol az épületeket, hol a kirakatokat, hol az embereket figyeltem. Mindhárom izgalmas volt.

Az épületek mintha egy modern építészeti magazin lapjairól másztak volna elő, és látszólag rendszer nélkül sorakoztak fel egymás mellett, akár egy szépségverseny indulói, és büszkén pózoltak a járókelőkből álló zsűri előtt. Ilyen épületekben persze vétek lenne csak lakásokat vagy irodákat fenntartani, vagy nem is vétek, hanem inkább önzőség, így alsó szintjükön érdekesebbnél érdekesebb boltok, éttermek, bárok kaptak helyet. Nehéz egyetlen jelzővel illetni mindet. Volt itt hipster, vintage, retro, arthouse, deluxe, hip-hop, és még folytathatnám, ha eszembe jutna a többi hasonló elnevezés. Igyekeztem bemenni, ahová csak tudtam, és úgy éreztem, hogy ennek az egyetlen utcának a felhozatala is változatosabb mindannál, amit itthon tapasztalunk, no meg úgy, hogy minden vagyonom otthagyhatnám ezekben az üzletekben, ha lenne mit otthagynom.

pc130040_x.jpg

De szerencsére nem volt, úgyhogy a ruhák, a motorok, a bútorok mellett az emberekre is jutott egy kis figyelem. Mondanom sem kell, az emberek legalább annyira lenyűgöztek, mint a közeg, amelyben fel-alá járkáltak, jobbra-balra mászkáltak, ideo-oda siettek. Őket viszont le tudom írni egyetlen közös jelzővel: vagányság. Jó, ez nem is jelző ilyen formában, hanem főnév (ugye jól mondom?), de nem a forma a lényeg, hanem a tartalom. Vagánynak láttam az utca emberét, vagánynak láttam a boltokban dolgozó személyzetet, vagánynak láttam az üzletek vásárlóit, a bárok vendégeit, a kávézók kávéfüggőit.

pc130080_x.jpg

Ebiszu tehát azonnal megfogott, és ahogy haladtam a koncert irányába, szép lassan a bőröm alá kúszott. Aztán a koncert alatt, talán a pörgős jazz hatására, talán a hasonlóan vagány zenekar energiájának hatására (ők a Fox capture plan – róluk majd egy másik alkalommal, egy másik bejegyzésben), Ebiszu elkezdett bugyborékolni ott a bőröm alatt, elkezdett mászni és motoszkálni, majd kiült a vállamra, és a fülembe sugdosott, hogy nézzem meg, hogy fedezzem fel, hogy járjam be. Nem tudom, hogy a kisördög, vagy a kisangyal szerepét játszotta-e, talán mindkettőét, mindenesetre engem behálózott: a koncert után, immáron mindenféle sietség nélkül vágtam neki az utcáknak, méghozzá nem csak a forgalmas sugárutaknak, hanem a belső, kacskaringós kicsiknek is. Részben lepett meg, amit találtam.

Ami nem lepett meg, az az éttermek és étkezdék sokasága volt. Míg én a koncerten voltam, a dolgozó nép nagy része úgy döntött, elég volt aznapra a munkából, és kirajzottak enni és barátkozni. A japánok számára amúgy is rettentően fontos az étel, különösen az étel minősége, de Ebiszu kimagaslik a felhozatalban, mind minőségben, mind választékban. Szinte lehetetlen hibázni, bárhol érdemes enni, csupán a pénztárca vastagsága szólhat közbe gonosz módon.

Ami viszont meglepett, az a nyüzsgő utcák közvetlen szomszédságában pihenő csendes, visszafogott utcák magába szippantó, lelket simogató hangulata. Elég befordulni egy sarkon, és mintha egy teljesen más világ tárulna elénk. Pár lépés után pedig nem csak tárulkoznak, és suttogó hangon hívogatnak az utcák, hanem teljesen magukba olvasztanak, a részüké válunk. Többnyire lakóházak ezek, pár emeletesek, egyszerűek, a járdákat barátságos fák szegélyezik, ágaik közt pedig nyugalmat árasztó szellő járőrözik.

pc130081_x.jpg

Ennek a visszafogott csendnek a része a városrész kellős közepén öreg bölcsként trónoló sintó szentély is. Először csak egy szürke, kőből (vagy betonból) emelt torii mutatkozik, és szavak nélkül is közli, hogy szívesen fogad, hogy legyünk a vendégei. Én hallgatni szoktam az ilyen szavakra – áthaladtam a kapun, bementem a szentély területére, és ismét egy új világban találtam magam, ami messzinek tűnt a kezdeti vagányságtól, messzinek a pörgős éttermektől, messzinek a családias utcáktól, valahogy mégis kapcsolódott hozzájuk, vagy talán összefogta mindegyiket. Talán ő ott a helyi öreg, a városrész szellemének otthont adó ház. Érezni a levegőben egy másik, egy mágikus dimenzió energiáját.

Szerelem volt első látásra, és utána gyakran randiztunk Ebiszu és én. Igyekeztem minden utcáját bejárni, más napszakban is. Nappal megint csak más arcát mutatta.

Találtam izgalmas, különleges boltokat, olyan ruhákkal, olyan lakberendezési tárgyakkal, olyan könyvekkel, amilyeneket máshol soha nem láttam. Kedvencem: a kodzsimai (Okajama prefektúra) vintage denim márka, a KAPITAL.

kapital_small.jpg

Találtam hamburgert wagyu marhából, igen, abból a wagyuból, és igen, simogatják is a tehenet, hogy még finomabb legyen a húsa. Sőt, magát a hamburger pogácsát is finoman masszírozzák, az eredmény pedig a legjobb hamburger evör. Nem csak én mondom, hanem Ádám barátom is – a hazafelé tartó repülőjáratát kockáztatta csak azért, hogy még egyszer együnk a Blacows étteremben.

blacows-12-1024x678.jpg

Találtam fagyizót, ahol csak különleges, japán ízekből készítenek fagyit. Matcha (zöld tea), anko (édes vörös bab), kinako (szójaliszt), és egyéb különlegességek. Elsőre kicsit furák az ízek, de érdemes próbálkozni. Japanese Ice Ouca a nevük.

ouca.png

És találtam régi, elhagyatott épületeket, színes falfestményeket, modern építészeti remekműveket, csokiboltokat, japán étkezdéket, pékségeket (utóbbi három kategória sűrítve megtalálható a Jamanote vasútvonal Ebiszu állomása fölé épített bevásárlóközpontban), és persze kézműves kávézókat. A kávézók mind jók, a kávé mindenhol isteni, de egy kiemelkedik közülük: a hely, ahol korai írásaim nagy része született vagy cseperedett, a hely, ahol a Tokiói lilaság regény Hirója pörköli a kávét szeretett régi berendezésén, a hely, ahol a kávé illata bakelit lemezről szóló jazzel keveredik. Az Asylum Roasters azonban egy másik bejegyzés témája lesz.

Ebiszu tehát röviden ennyi, igazságtalan is vele szemben, hogy csak ennyi, igazságot csak úgy lehet tenni, ha egyszer mind meglátogatjátok. Addig is, remélem, segít elképzelnetek és elhelyeznetek Akikót, a Tokiói lilaság regény főszereplőjét, miközben a történetét olvassátok. Ő is Ebiszu szerelmese, Ebiszu az otthona.

Indul a "Tokiói lilaság" blog

2017/10/15. - írta: Kenshin

Üdvözlök minden kedves olvasót!

A „Tokiói lilaság” blog apropója és ihletője a 2017 novemberében megjelenő azonos című regényem. Nehéz bekategorizálni a könyvet, talán nem is lenne szabad, de ha mégis mondani kell valamit, akkor talán lélektani regény, talán mágikus realizmus, talán… Talán. Én magam sem tudom. Amit viszont biztosra tudok, hogy a történet Japánban játszódik, áthatja a japán kultúra, a japán vidék és a főváros, Tokió hangulata, a japán szimbólumok, képek, színek, illatok érzések. A történet univerzális (talán), a gondolatok a sajátjaim (és a fejemben lakó többieké), minden egyéb japán.

Hogy miért? Nehéz erre egyértelmű választ adni. Talán, mert Japánban kezdtem először írni. Talán, mert a mai napig inspirál, amit az ott töltött egy év alatt megéltem. Talán, mert így lehetőségem nyílik újra visszamenni oda, újra Tokió utcáin sétálni, újra megélni a japán valóságot, újra elmerülni a japán kultúra és a japán történetek tengerében.

Remélem, mind el fogjátok olvasni a regényt, és akármit is vált ki belőletek, szeretném kicsit jobban, kicsit másképp, kicsit a valóság oldaláról bemutatni nektek azokat a helyszíneket, szokásokat, jelenségeket, amik visszaköszönnek a könyv lapjain, és inspiráltak a történet megírásában. Lesznek itt utcák, teljes városrészek, épületek, parkok, kávézók, japán jazz és jazz Japánban, mitológia és vallás, ízek és illatok, kulturális szokások. Ahol tudom, igyekszem fényképekkel is megjeleníteni a leírtakat (ha lehet, a sajátjaimmal), egyébként pedig marad a szó, a betű.

Jó olvasást, jó szórakozást, jó gondolkodást!

Arigatou

Boris

tokioi_lilasag_elolap.png